A védjegyoltalom egyik korlátja a jogkimerülés. A jogkimerülés intézménye azt a célt szolgálja, hogy a szabad forgalmat a védjegyoltalomhoz fűződő jogok az első jogszerű forgalomba hozatal után ne gátolják. A közösségi jog az EU és az EFTA tagállamok tekintetében ismeri el a jogkimerülést, vagyis ha az áru valamely tagállamban piacra került, az a továbbiakban kizárja annak lehetőségét, hogy a védjegy jogosultja korlátozza a védjegyoltalomra való hivatkozással a kereskedelmet. Ennek az intézmények a kialakulása hosszú évtizedekig tartott, és még napjainkban is akadnak újabb és újabb kérdések, melyek megválaszolást igényelnek.

 

A védjegyekre vonatkozó jogszabályok harmonizációját segítő 2008/95/EK irányelv 7. cikke, illetve az ezen irányelvnek megfeleltetett tagállami szabályozások (ld. 1997. évi XI. törvény a védjegyek és a földrajzi árujelzők oltalmáról [Vt.], 16. §) a védjegyoltalom közösségi jogkimerülését, tehát egy regionális jogkimerülési szabályrendszert állítanak fel, melyben éles határ húzódik aközött, hogy egy védjeggyel ellátott termék első forgalmazására a Közösség területén belül illetve kívül került-e sor. A szabályozás gyökerei az Európai Bíróság korábbi határozataiban keresendőek, melyek az áruk szabad mozgása és a territoriális iparjogvédelmi oltalom közötti viszonyt értelmezték. A hosszú éveken át formálódó koncepció lényegi elemei végül irányelvi szinten (először 89/104/EGK, majd 2008/95/EK) is megjelentek, majd magától értetődő módon a közösségi védjegyoltalomnak is (207/2009/EK rendelet 13. cikk) szerves részévé váltak.

 

A jogkimerülés, avagy jogelhasználódás a szellemi alkotásokhoz fűződő jogok ésszerű korlátját jelenti, rendeletetése adott esetben a védjegyjogosult kizárólagos, versenykorlátozás tilalma alá eső jogainak ellensúlyozása. Magyarországon először a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1995. évi XXXIII. törvény foglalkozott a jogkimerüléssel, mely szerint szabadalmak esetében a kizárólagos hasznosítási jog nem terjed ki a szabadalmas által vagy az ő kifejezett hozzájárulásával belföldön forgalomba hozott termékkel kapcsolatos további cselekményekre. A szabadalmi és a védjegyoltalom kimerülése azonban nem feltétlenül esik egyforma jogi megítélés alá: a kétféle oltalom tárgya, tartalma nagyban különbözik.

 

A védjegyjogi irányelv 7. cikk (1) bekezdése rögzíti a jogkimerülés alapelvét: a védjegyoltalom nem jogosítja fel a védjegytulajdonost a védjegy használatától való eltiltásra olyan árukkal kapcsolatban, amelyeket a védjeggyel ő maga hozott forgalomba a Közösségen belül. A második bekezdés azonban enyhít a jogkimerülési elv szigorúságán, és kimondja, hogy a jogkimerülési elv nem alkalmazható, ha a védjegytulajdonosnak jogos indoka van arra, hogy az áruk további forgalmazását ellenezze, különösen akkor, ha az áru állagát, állapotát megváltoztatták, illetve megrongálták.

 

Világszerte három fő iránnyal találkozhatunk a jogkimerülési tanok között:

 

 

Az intenzív nemzetközi kereskedelemben a szellemi tulajdonjogok eredendően territoriális jellege egyes esetekben háttérbe szorul, annak érdekében, hogy a védett termékek szabad kereskedelme szélesebb körben érvényesüljön, így több országban a nemzetközi jogkimerülési szabály érvényesül, ahogy a korábbi osztrák szabályozásban is (ld. Silhouette-ügy; C-355/96.).

 

Ebben az esetben a jogkimerülés már azáltal bekövetkezik, hogy a védett terméket a jogtulajdonos által vagy beleegyezésével a behozatali ország területén kívül bárhol forgalomba hozták, tehát a más országokból származó párhuzamos import megengedett. Sokat emlegetett érv, hogy ily módon a jogszerűtlen termékek behozatalának növekedésével kell számolni, ami végső soron az eredeti áru elismert minőségén ejthet csorbát, valamint imázsát jelentősen ronthatja. Az sem utolsó szempont, hogy a nemzetközi jogkimerülésnek egyoldalúan teret engedő országok a többi országgal szemben jelentős versenyhátránnyal szembesülhetnek. Az intézmény hívei szerint azonban a piaci erőfölénnyel való visszaélések leküzdésének kulcsfontosságú eszközéről van szó, mivel így jogtulajdonosnak nem áll módjában, hogy eltérő földrajzi piacokon ugyanazokat az árukat jelentős árkülönbségekkel értékesítse, és nem a jogkimerülés hatókörének korlátozása a megfelelő eszköz a "kalózkodás" elleni harcban. Fontos megjegyezni, hogy a más-más piacra szánt termékre a helyi viszonyokhoz igazodva sokszor nem csak az árak vonatkozásában jelentkeznek eltérő kritériumok a piacra kerüléskor (esetlegesen már elavult, divatjamúlt, más alapanyagokkal készült, más előírásoknak megfeleltetett áruk vagy az értékesítés során általában luxusaurával rendelkező termékek ettől eltérő forgalmazása), így a parallel importból származó termékek vásárlóit meglepetések érhetik, különösen igaz lehet ez a jó hírnevű védjegyek kapcsán.

 

Az ’acquis communautaire’ regionális jogkimerülés mellet történő állásfoglalása előtt több európai ország vallotta a nemzetközi jogkimerülés elvét főként a védjegyoltalom terén akárcsak Belgium, Dánia, Finnország, Németország és Svédország. Mára csupán Svájcot nevezhetjük meg európai példaként.

 

 

A nemzeti jogkimerülés lehetővé teszi, hogy a belföldi tulajdonos maga döntse el, melyik külföldi terjesztőnek ad kizárólagos jogokat, és milyen feltételekkel, így nem kell attól tartania, hogy a külföldön forgalomba hozott példányokkal bárki párhuzamos importot hajthat végre, kihasználva az egyes országok közötti gyártási terjesztési és árszínvonalbeli különbségeket. Ezen az állásponton van döntően az Amerikai Egyesült Államok és több latin-amerikai ország akárcsak a harmonizációs törekvések előtti hazai irányvonal.

 

 

Az Európai Unióban hamar előtérbe kerültek a gazdasághoz szorosan kapcsolódó, áruforgalommal szervesen összefüggő védjegyjogok, mint az áruk szabad áramlását nemzeti jelegüknél fogva korlátozó tényezők. A piac nemzeti határok mentén történő felosztása a közösségi célokkal összeegyeztethetetlennek bizonyult, így érthető módon hamar felvetődött a közösségi harmonizáció szükségessége.

 

Az egyensúly megteremtésében kezdettben az Európai Bíróság határozatai játszották a főszerepet. Az árumozgást biztosító, a mennyiségi korlátozások és az azzal azonos hatású intézkedések általános tilalmát kimondó előírások (ld. EUMSZ 34-37. cikkek) alól kivételeket engedő 36. cikk teszi lehetővé az olyan, áruforgalomra vonatkozó tilalmat vagy korlátozást, amelyet "az ipari és kereskedelmi tulajdon védelme" indokol, azonban ezek a tilalmak és korlátozások nem lehetnek önkényes megkülönböztetés vagy a tagállamok közötti kereskedelem rejtett korlátozásának eszközei. Ennek alapján a párhuzamos import kizárásának tilalmát a bíróság a Deutsche Grammophon ügyben (C-78/70) mondta ki először, a piacok elszigetelődésének elkerülése végett, majd a közösségi jogkimerülés tanát a bíróság 1974-ben juttatta egyértelműen kifejezésre (Centrafarm-ügy; C-15/74). Fenti rendelkezések az úgynevezett „újracsomagolási ügyeknél” történő egyensúlyteremtés egyik oldalaként is gyakran előtérbe kerültek. Ebben a folyamatban nyert megfogalmazást az irányelvi klauzula is (ld. fenn, 89/104/EGK).

 

Később újabb vitáknak adott alapot a "minimális szabályozás elve", de a Silhouette-ítéletben (ld. fenn) végül a Bíróság állást foglalt a regionális jogkimerülés kizárólagossága mellett, így egyértelművé vált, hogy a tagállamok továbbiakban nem jogosultak arra, hogy a nemzetközi jogkimerülést alkalmazzák. Az irányelv 7. cikk (1) szakasza tehát csupán az Unió területén belüli, nem pedig nemzetközi kimerülésre vonatkozik. Ez meglepő fordulatként jelentkezett ahhoz képest, hogy a Bizottság sokáig a nemzetközi jogkimerülési elv mellett érvelt, de végül a belső piac integritására helyezve a hangsúlyt elvetette azt, meghagyva annak lehetőségét, hogy a későbbiekben nemzetközi megállapodások a nemzetközi jogkimerülés intézménye felé közelítsenek.

 

A regionális jogkimerülés kizárólagossága tehát ad is, lehetővé téve a jogkimerülést a közösségen belül, így növelve az áruk szabad áramlását, de vesz is el, a jogkimerülést közösségi keretek közé szorítva, ugyanakkor mégsem szolgál mindenre megnyugtató válaszként. Sok kérdés nyitva maradt, melyekkel kapcsolatban további támpontot jelentett az újracsomagolási és újracímkézési ügyekben kialakított feltételrendszer, mely a védjegyfunkciók és a fogyasztók védelméről sem megfeledkezve határozottan kiállt az áruk szabad áramlása leplezett korlátozásának tilalma mellett.

 

Egyértelmű tiltás került bevezetésre a termék állapotának hátrányos megváltoztatása vonatkozásában, ugyanakkor a jog gyakorlása nem járulhat hozzá a tagállamok piacainak mesterséges szétválasztásához, természetesen mindez a felhasználók termék származására vonatkozó megfelelő tájékoztatása mellett. Ezen elveket biztosítja illetve egészíti ki a védjegyjogosult előzetes tájékoztatáshoz való joga az újracsomagolt áruk forgalomba hozataláról, és a terméken szereplő egyértelmű megjelölés arra vonatkozóan, hogy ki a termék gyártója valamint, hogy ki végezte el az újracsomagolást. Jelentős lépést jelentett a Bristol-Myers-Squibb egyesített ügyek (C-427/93, C-429/93 és C-436/93) fenti fogalomrendszert kiegészítő megállapítása, amely kihangsúlyozta a védjegyjogosult hírnevének védelmét. Ennek alapján a jó hírnevű védjegyek jogosultjai többletvédelemben részesülhetnek. Ez mind az irányelv adta lehetőségek [4. cikk (3), 5. cikk (5)], mind a védjegyfunkciók szélesebb körű védelméből levezethető, és az is egyre világosabbá vált, hogy a megkülönböztető funkción túlmutat egyes védjegyek minőségjelző és versenyfunkciója. Később az újracímkézési ügyekben ismételten ez a feltételrendszer került alkalmazásra, tovább bővítve a jó hírnév védelmének fogalomkörét, mely nem korlátozható azokra az esetekre, amikor a csomagolás sérült, rossz minőségű vagy szennyezett. Már az is elegendő alap a forgalomkorlátozásra, ha a csomagolás veszélyeztetheti a termékhez társított imázst és az érintett közönségben keltetett bizalmat (C-348/04; 44. és 47. pont). Ugyanakkor a ”minimális intervenció” elvét a bíróság nem emelte a feltételek közé (C-276/05), a változtatások túlmutathatnak a termékek forgalmazhatóságához szükséges jelöléseken, így esetenként az importőr a másodlagos piacon saját magát is reklámozhatja (co-branding, esetleg de-branding) a parallel importból származó termékeken. Említett szabad kereskedelemben meghonosodott szokásokra tehát a 7. cikk (2) bekezdése és annak bírósági értelmezés nem mondja ki egyértelműen a halálos ítéletet, bár a végső döntést meghagyja a nemzeti bíróságok számára. Alapvetően a nemzeti bíróságok mérlegelésén áll vagy bukik, hogy mi tartozik ezekben az esetekben a jó hírnév védelmi körébe.

 

Az Orifarm és Paranova ítélet (C-400/09. és C-207/10. sz. egyesített ügyek) az újracsomagolást végző vállalat megjelölése vonatkozásában további pontosítást hajtott végre. Abban az esetben, ha az újracsomagolást a forgalmazó leányvállalata végezte, elegendőnek bizonyul a terméken a forgalmazó (vagyis a forgalomba hozatali engedély jogosultjának) megnevezése. Amennyiben a terméken szerepel azon vállalkozás neve, amely az újracsomagolási műveletet ellenőrzi, követendő utasításokat ad a végrehajtó vállalkozás számára, és vállalja e műveletért a felelősséget, nem szükséges külön megjelölni a csomagolást végző (leány)vállalatot. Amennyiben a párhuzamos importőrről van szó, a fogyasztók megtévesztésének elkerüléséhez elegendő annak jelzése, hogy az áru újracsomagolását az importőr végezte, hogy a fogyasztók és a védjegyjogosult tudják, ki ellenőrizte az újracsomagolási műveletet. Ezzel szemben, ha ezt a műveletet valamely újracsomagoló vállalkozás teljes függetlenség mellett végezte, és az újracsomagoló vállalja a felelősséget, éppen hogy az utóbbi nevének kell szerepelnie a csomagoláson a gyártó neve mellett (35.). A bíróság azt is leszögezte, hogy a védjegyjog összefüggésében, az áruk szabad mozgásának alapelvétől való valamennyi eltérést szigorúan kell értelmezni (40.). Adott esetben a bíróság a korábbi csomagolási és címkézési ügyekben felállított kritériumrendszert nem szó szerint, hanem az elérendő célokra való tekintettel értelmezte. A Merck szőrszálhasogatása tehát nem volt elég ok a parallel import korlátozására.

 

További problémákat vetett fel az első forgalomba hozatal és az ahhoz adott jogosulti hozzájárulás kérdése, melynek köszönhetően még sok egyensúlyteremtést szolgáló értelmezéssel szolgált a bíróság. A Silhoutte-ügyben a Közösségen kívüli értékesítéshez adott hozzájárulás nem merítette ki a védjegyjogosult rendelkezési jogát a Közösségen belüli forgalmazás vonatkozásában. Ez egyenesen következik a regionális jogkimerülés elvéből.

 

Közösségi jogkimerülést tehát két úton lehet megvalósítani:

- a védjegyoltalom alatt álló áru védjegyjogosult által történő korábbi EGT területen belüli forgalomba hozatalával vagy

- a védjegyjogosult hozzájárulásával történő EGT-n belüli forgalomba hozatallal.

 

Az első eset egyszerűbb helyzetet teremt, a jogosult részéről adott hozzájárulás azonban számtalan új kérdésnek nyit kaput.

 

A Sebago-ügyben (C-173/98) a Bíróság megállapította, hogy a hozzájárulásnak az áru valamennyi példányára ki kell terjednie. Nem tekintette tehát a jogkimerülést előidéző faktornak, azt hogy a védjegyjogosult hozzájárulásával, védjeggyel ellátott hasonló árukat más már forgalomba hozott. Az alperes ráutaló magatartással megvalósított hozzájárulásra alapozott érvelése megbukott. Az ítélet meghatározása szerint a jogkimerülés nem értelmezhető árufajtákra, az csakis a termék meghatározott példányaira vonatkozhat. 

 

A Davidoff és Levi Strauss cégek ügye (C-414/99-C-416/99. sz. egyesített ügyek) tovább pontosított a fenti koncepción. Az alperesek abban látták a Silhouette-ügy és az adott ügyek közötti különbséget, hogy a korábbi ügy felperese világos kikötést tett a szerződésben, melynek alapján kizárólag az EGT-n kívüli forgalmazáshoz járult hozzá. Azzal érveltek, hogy a felperesek a forgalmazókkal kötött szerződésekben nem írtak elő ilyen jellegű korlátozást (csupán üzletpolitikai irányelveikben hívták fel a kereskedők figyelmét arra, hogy ne folytassanak nagykereskedelmi tevékenységet), így az alperesek joggal vélelmezhették felperesek hallgatólagos hozzájárulását a Közösségen belüli továbbértékesítéshez.

 

A probléma gyökere nem utolsó sorban az angolszász és a kontinentális válasz különbözősége, amíg az angolszász jogban a vélelmezett hozzájárulás elfogadott kontinentális jogunkban a hallgatás általában nem tekinthető akaratnyilvánításnak. Az első kérdés tehát az volt, hogy nemzeti jog érvényesüljön-e az adott kérdésben vagy a hozzájárulás fogalma egységes értelmezést kapjon a Közösség területén. A Bíróság az irányelv céljaival ellentétesnek találta, hogy az adott kérdésben a védjegyjogosultak a nemzeti jogszabályok alapján eltérő védelemben részesüljenek a tagállamokban. Az érvelés szerint az irányelv 5. cikke olyan kizárólagos jogot biztosít a védjegyjogosultnak, amely alól csak a 7. cikk állít fel kivételt. Mindezek egyértelműen feljogosítják a védjegyoltalom jogosultját, hogy az EGT-n belüli első forgalomba hozatalt felügyeljék, a hozzájárulást oly módon kifejezésre juttatva, hogy abból egyértelműen kiderüljön az e jogról történő lemondás szándéka (40. és 45. pontok). Ugyanakkor nem zárta ki, hogy bizonyos esetekben vélelmezett hozzájárulásra lehessen következtetni, azonban erre szigorú feltételrendszert állított fel, és a bizonyítási terhet a hozzájárulás meglétére hivatkozó kereskedőkre helyezte (54.).

 

Leszögezte, hogy hallgatólagos hozzájárulás nem következhet:

- abból a tényből, hogy a védjegyjogosult nem közölte az EGT-n kívül forgalomba hozott áru minden további vevőjével ellenvetését az EGT-n belüli forgalomba hozatallal kapcsolatban,

- sem abból, hogy az áruk nincsenek arra utaló jelzéssel ellátva, miszerint az árut az EGT-ben tilos forgalomba hozni,

- a hozzájárulás nem következhet abból a körülményből sem, hogy a védjegyjogosult szerződéses tilalom kikötése nélkül ruházta át a védjeggyel ellátott áruk tulajdonjogát (55-58.).

 

A bíróság azt is megállapította, hogy a nemzeti jogrend szabályozásától függetlenül nem releváns az, ha a védjeggyel ellátott árukat importáló kereskedő nem bír tudomással arról, hogy a jogosult ellenzi azoknak az EGT-ben történő forgalomba hozatalát, illetve azoknak az e piacon a jogosított viszonteladókon kívüli más kereskedők általi forgalomba hozatalát.

 

Később a Diesel ügy (C-324/08) újabb érdekes kérdést hozott a felszínre.

 

A Difsa nevű spanyol cég kizárólagos forgalmazásra vonatkozó szerződést kötött a spanyol Flexi Casuallal, amelynek értelmében a Difsa egy sor cipő, többek között a DIESEL szóvédjeggyel ellátott lábbeli kizárólagos spanyolországi, portugáliai és andorrai értékesítésére adott engedélyt. E szerződés rendelkezett arról, hogy a Flexi Casual a szóban forgó földrajzi területen jogosult „szúrópróbaszerűen” a Diesel védjeggyel ellátott cipők értékesítésére „a piaci igények megbízható módon történő felmérése érdekében”. Később a Difsa engedélyt adott a Flexi Casual részére arra, hogy piacelemzés céljából mintaként saját tervezésű cipőket készítsen és forgalmazzon, illetve hogy ezeket a Diesel számára forgalmazás vagy „a gyártási licenc átruházása” céljából felajánlhassák. Évekkel később a Flexi Casual egyik ügyvezetője a Cosmos World SL nevű cég részére írásbeli engedélyt adott a Diesel védjeggyel ellátott cipők, táskák és övek gyártására és értékesítésére. A Cosmos tehát e megállapodás alapján, de a Difsa vagy a Diesel részéről történt bármiféle kifejezett jóváhagyás hiányában gyártotta és forgalmazta az említett védjeggyel megjelölt cipőket.

 

A Diesel (a védjegy jogosultja) végül arra történő hivatkozással, hogy soha nem járult hozzá a Cosmos által gyártott cipőknek a forgalomba hozatalához, keresetet indított, amelyben az alpereseknek a szerzői jogai és védjegyjogai megsértésétől való eltiltását, valamint kártérítés fizetésére való kötelezését kérte. Ebben az ügyben tehát a védjeggyel ellátott termékek az EGT területén belül kerültek elsőként forgalmazásra, és annak megállapítása okozott nehézségeket, hogy az első forgalomba hozatalhoz milyen minőségű jogosulti hozzájárulásra van szükség.

 

A kérdést előterjesztő holland fellebbviteli bíróság kérdésében visszautalt a jól ismert Davidoff kritériumokra és annak jelen esetben történő esetleges alkalmazhatóságára. Az Európai Bíróság a Zino Davidoff és Levi Strauss ügyben egyértelműen az EGT-n kívüli első forgalomba hozatalra utalt. Jelen esetben az EB azzal érvelt: az ítélet szövegében semmi sem enged arra következtetni, hogy az ott megfogalmazott kritériumok rendeltetésük szerint kizárólag ilyen tényállási kereten belül lennének alkalmazhatóak. A Bíróság tehát kimondta Davidoff kritériumok hatályának általánosságát.

 

Az Európai Bíróság a korábbi ítéletnek azon pontjait, melyek a vélelmezett (hallgatólagos) hozzájárulás meglétére utaló bizonyíték tekintetében alkalmazandó követelményeket megállapítják, általános jellegű meghatározásnak tekinti, és nem kíván elvi különbséget tenni annak alapján, hogy a kezdeti forgalmazás az EGT-n belül vagy azon kívül történt (28.). Központi jelentőségű tehát minden esetben annak garantálása, hogy a védjegyjogosult ellenőrizhesse az áruk EGT-n belüli első forgalomba hozatalát, ugyanis csakis ez vezethet jogainak kimerüléséhez.

 

Ez összhangban van azzal, hogy a jogkimerülés intézménye – azon túl, hogy megakadályozza a piacok felosztását – nem érintheti a védjegyoltalom két lényegi elemét; a védjeggyel ellátott termék első forgalomba hozatalához fűződő jogosulti jogot, valamint a fogyasztók számára garanciális jelentőségű minőségjelző funkciót, miszerint a termék az adott vállalkozás ellenőrzése mellett került legyártásra, mely felelős az adott áru minőségéért.

 

A bíróság érvelésében a jogkimerülése elsősorban akkor következhet be, ha az áruk forgalmazását olyan személy végzi, aki gazdaságilag kapcsolatban áll a védjegyjogosulttal, ilyen például az engedélyes (ld. IHT Internationale Heiztechnik-ügy C-9/93 34. és Copad-ügy C-59/08 43.).

 

Másodsorban kizárólagos jogról való lemondás szándéka még abban az esetben következhet a jogosult hallgatólagos hozzájárulásából, ha a szóban forgó árukat az EGT-n belül első ízben olyan személy hozta forgalomba, aki a védjegyjogosulttal nem áll gazdasági kapcsolatban, és a védjegyjogosult nem adta kifejezett hozzájárulását, ha ezen hozzájárulásra egyértelműen következtetni lehet a fent hivatkozott Davidoff kritériumok alapján. (A védjegy jogosultjának hozzájárulása közvetlen gazdasági kapcsolat hiányában is lehet hallgatólagos, amennyiben e hozzájárulásra lehet következtetni olyan tényezők vagy körülmények alapján, amelyek „a nemzeti bíróság álláspontja szerint is egyértelműen arra utalnak, hogy a jogosult kizárólagos jogáról lemondott”.) A holland bíróság a konkrét ügyben végül a védjegyjogosult hozzájárulásának hiányát állapította meg.

 

A forgalmazóra súlyos bizonyítási teher nehezedik azokban az esetekben, amikor nem marad más, mint hogy a vélelmezett vagy hallgatólagos hozzájárulás meglétére hivatkozzon, melynek megfelelni leginkább csak az egész - eredeti védjegyjogosulti hozzájárulásra visszavezethető - értékesítési láncolat felfejtésével lehetséges.

 

 

Elvonatkoztatva, a képletbe a matematikában is használatos karaktereket behelyettesítve: tegyük fel, hogy ’A’ jogosult hozzájárul ahhoz, hogy a védjeggyel ellátott termékeket ’B’ vállalat értékesítse, azonban ez a megállapodás nem foglalja magában azt, hogy a termékeket más vállalat jogosult volna a Közösségen belül (elsőként) forgalmazni, sőt arra utaló jelek vannak, hogy a jogosult ezt nem tartja kívánatosnak. Ha ebben az esetben ’B’ vállalat mégis ’C’ vállalatot jogosítja fel értékesítéssel, akkor ’C’ – akár tudott a megállapodásból eredeztethető korlátozásokról, akár nem – az EU piacán belüli értékesítés kapcsán könnyen a bíróságon találhatja magát, ahol súlyos bizonyítási nehézségekkel kell szembesülnie. Az ügy megítélése független attól, hogy ’B’ vállalat a Közösségen belül, illetve azon kívül fejtik ki tevékenységét.